elbújok és forró kakaót kortyolok - arra gondolok, hogy, meg arra, hogy...

imádom a szád, a franciásan negédes ajkaid

imádon az arcpírod

és nem találok haza a szemeidből - elvesztem

(kellesz - legalább a szavaid)

Úgysem menekülsz, hisz látom azokat az óriás, barna szemeidet, melyekben bárki (szívesen) elveszne, látom őket a héven, és látom őket a templomban, mikor mellettem állsz.

       
voltam randin, szemeztem, flörtöltem, 'úgy' öltözködtem - ez feltölt, pörgök most, jó így most

Pótcselekszem – bármennyire nem akartam, most mégis ezt teszem. Bonbonos filmnézés, rájöttem, hogy a hagymás csiót is szeretem, nem sok ruhában – igyekszem nagyobbra állítani a fűtést (jó így). Olvasom ezt a Csernust – A NŐ címmel. Eddig Albert Györgyinek azt javasoltam volna, hogy csinálja magának – már azt mondanám: olvassa el Csernust, és utána elégítse ki saját magát, vagy csináljon, amit szeretne. Nem mintha haragudnék rá, hisz nincs miért és nincs is mire. Csak jótanács. Csernus most öntudatlanul is (vagy tudta?) valahogyan A.Gy. „párjává” válik számomra, csak az ellenkező oldalon áll, hiszen Györgyi maga a patológia, a „szarból” (khm) menekülő „depis pina” (khm). És ez jó – persze nem fogja olvasni, gondolom, de hát az ember maga irányítja életét, és mindenért csak és kizárólag saját magát hibáztathatja (Cs.I.) – Csernus megírta – Albert nem olvasta, közösen hozták össze. Ó, ha tévednék!

Nem érdekel a Csernus, hogy mit gondol A nőről, én annak érzem magam és nem tükördefiníció szerint (tehát egy pasi léte, vagy nem léte miatt), hanem úgy alapból, persze mondaná, hogy mi másért írok róla, ha nem azért, mert „zavar”, amit magyaráz, tehát akkor mégiscsak érdekel. Mindegy – a könyv jó, szerintem, azonban nekem nem tetszik. Egy könyvben ne tessék csúnyán beszélni, kéremszépen, még a nyomatékosítás kedvéért se – mert minek is? Doktor, Ön fél, hogy nem veszik komolyan, ha nem beszél csúnyán?? (csak mert ezt tetszett írni, hogy nyomatékosítaná, így).

Ma egy lányra gondoltam a suliból, tüneményes kislány, franciásan duzzadó ajkai vannak, hamvas arca és gyönyörű szürkéskék (sosemláttamilyet) szeme. Megtetszett a fülbevalója – hasonlít az ízlésünk – hm, hm. Nem tudom, hogy miért gondoltam rá, talán, hogy ne másra kelljen, és hogy talán vele végre közös húron lóbálhatnánk a lábainkat, és pendülhetnénk egyszerre, ha játszik a zenész, igen, hogy a közösünk nem puszta imagináció volna. Láttam, hogy ő is nézett – imádtam, akkor, ott.

   
Ajánlkozott ez a rendes srác, hogy segítene gyógyulni – nyalogatná sebeimet, ilyesmi – gondolom én. Kedves tőle, engedné más karjába szakadnom – ki tudja, s megtartaná e titkát. Csend kell, néma és zsigerekig hatoló hullacsend, hogy kicsit fájjon a dobogás, a lüktetés a dobhártyámon és hogy végre már, megérdemelten: saját szívem hangjától süketüljek meg. Azt hiszem, erre van szükségem. Kedves volt a fiú, s fölajánlotta, hogy meghallgatná a szívverésem, hogy rátapasztaná füleit mellkasom bőrére, s hogy úgy, hogy a hófehér bőrön át a kis rakoncátlant, hogy figyelné és figyelemmel kísérné – mondta – és nyugtatott, hogy nincs mit aggódnom, főleg nem sebeimet illetően. Már nyitná a borosüveget – kezd melegem lenni.

 Igen, azt hiszem, hogy a mai nappal kezdődik az a galoppozás, amely a sérülés minimalizálását célozza. Nem gondoltam volna, hogy meg fogok törni, hogy pont én törnék meg – képtelenségnek tűnt, de ezúttal elveim (ha vannak egyáltalán ilyenek) megváltoztatására kényszerülök, vagy, legalábbis gyökeres megváltoztatásuk nagymértékű lehetségességét kell alapos gondolkodás tárgyává tennem, aminek valljuk be: saját érdekemben kell, hogy eredménye legyen. Nem hiszem, hogy ez megfutamodás lenne, vagy valamiféle lehajtott fejű visszatántorgás, nem. Egyszerű felélésről beszélek, az intenzitás a hosszúság rovására ment, talán. Mondom talán, s nem mondom, hogy nem volt jó, mert ezzel valótlant állítanék, ám képtelenség sebek nélkül elhagyni ezt a terepet, akármennyire is jó volt, volt jó.