Ma egy lányra gondoltam a suliból, tüneményes kislány, franciásan duzzadó ajkai vannak, hamvas arca és gyönyörű szürkéskék (sosemláttamilyet) szeme. Megtetszett a fülbevalója – hasonlít az ízlésünk – hm, hm. Nem tudom, hogy miért gondoltam rá, talán, hogy ne másra kelljen, és hogy talán vele végre közös húron lóbálhatnánk a lábainkat, és pendülhetnénk egyszerre, ha játszik a zenész, igen, hogy a közösünk nem puszta imagináció volna. Láttam, hogy ő is nézett – imádtam, akkor, ott.